*Egy történet* (csak úgy eszembe jutottO.o)

A múlt. Örökké csak a múlt jár az eszemben. Egyedül vagyok, mindent feladtam miatta, nem tudom mire várt még, de én bármit megadtam volna érte. Az egész akkor kezdődött, mikor kiderült, hogy halálos beteg vagyok... az én szívbetegségemmel örülhetek, ha megélem a 20-at...akkor döntöttem el, hogy leszarom a sulit és énekes leszek, ahogyan azt álmaimban szerettem volna. Kavargó érzelmekkel jöttem el otthonról szüleim szörnyülködésére, az angyalok városába, hogy elérjem álmaim. Megismerkedtem valakivel aki azt mondta segít, és bezárta magát a szívembe. Énekes nem lett belőlem, kevés volt rá az időm.
Csak ültem az ágyamban és bámultam az esőcseppeket az ablakon táncolni. Mindegyik szomorú mosollyal nézett engem, szememből száguldoztak a cseppek, de egy szusszanást se adtam ki, csak belül szenvedtem. Annyi mindenen keresztülmentem érted, de nem voltam elég jó neked. Amikor megismerkedtünk azt hittem boldog lehetek, az új kezdet boldoggá tehet, de még jobban tönkretett.
*találkozásunk napja*
Zuhogott, én meg LA utcán futottam haza nevetve, hisz ez volt a 2. napom ezen a helyen. Nem figyeltem oda, mindig szeleburdi voltam, így átszaladtam az úttesten. Egy kocsi jött felém, nem vettem észre, de még az utolsó pillanatban lefékezett, így csak ellökött és egy horzsolás jelent meg a térdemen.
-Jól vagy?-üvöltötted az esőbe és mellém léptél. Mosolyogva bólintottam, mire megnyugodva elvigyorodtál.-Máskor jobban figyelj oda-mondtad, majd felsegítettél. Haza vittél és lekezelted a sebet. Megadtam a számom, gyakran találkoztunk, nagyon jó barátok lettünk, többek nem is lehettünk, mert barátnőd volt/van. Én mégis beléd szerettem, minden hülyeséged ellenére téged szerettelek legjobban az egész világon és próbáltalak boldoggá tenni, akárhogyan is. Velem beszélted meg a problémáid, velem beszéltél, velem viccelődtél, ott voltam. Bármi gondod volt én mindig ott voltam.
Egy alkalommal beállítottál hozzám idegesen és szomorúan. Az a nő megcsalt téged. Ki voltál borulva én meg kedvesen beengedtelek a lakásomba, elláttalak, beszéltem veled, megvígasztaltalak.
-Sajnálom-suttogtam, és átöleltelek. Magadhoz szorítottál, én pedig egy puszit nyomtam az arcodra-Minden rendbe jön! Ne sírj, szeretem a mosolyod- motyogtam a füledbe az ölelésünkbe. Tudtam, hogy fáj neked, az amit tett az a nő és tudtam, hogy szereted, így csak arra vágytam, hogy legalább barátként szeress. Te hátrább húztál, kék világító szemeiddel fogva tartottad az én aranyszínű, unalmas szemeim.
-Köszönöm Ame-szóltál halkan, majd elsöpörtél egy tincset a szemem elől. Mivel már arcomon volt a kezed, ezért végig húztad az arcomon az államig, ahol én megérintettem, apró ujjam összekulcsolódtak a tieiddel. Nem értettem mi történik, csak éltem a pillanatnak. Közelebb húzódtál és szájadat lágyan az enyémnek nyomtad. Ajkaid édesen kóstolgatták az enyémeket, miközben az én arcomon és végig szántott egy csepp. Az alatt az 5 hónap alatt csak erre tudtam vágyni, a csókodra. Egyre szenvedélyesebben csókoltuk egymást, aztán arra lettem figyelmes, hogy ruháink lekerültek rólunk és a te égető bőröd az enyémnek nyomódik és egymást élvezzük. Életem legszebb, ám legszomorúbb napja volt egyben. Reggel melletted keltem, karjaiddal körbefontad a testem és halk szuszogásod éreztem a nyakamnál. Sírtam, mert tudtam, hogy elmész, nem kellek tovább neked. Halkan engedtem ki a könnyeim, ahogyan ezt már 5 hónapja tettem... emberek közelében mosolygós voltam, senki nem gyanakodott semmire, bár jól esett volna, ha valaki egyszer is oda jön megkérdezni, "hogy vagy?". Szomorúan feküdtem a kezeid között és csukott szemmel beszívtam az utolsó pillanatok illatát, a Te illatod. Megmozdultál, én meg kapkodva letöröltem a könnyeim és másik oldalamra fordultam, veled szembe és gyönyörű kékségeidet figyeltem. Te komor arccal néztél rám és még egyszer utoljára megcsókoltál, aztán kikászálódtál az ágyból és felöltöztél. Én csak figyeltelek az ágyból és éreztem, hogy ennyi volt, vége.
-Ame, én...sajnálom-közölted a tényt és tudtam, hogy azt sajnálod, hogy velem voltál az éjszaka.-Nem kéne többet találkoznunk.
-Én sajnálom- hajtottam le a fejem és próbáltam nem bőgni. Mit is gondolhattam... egy ilyen butus 17 éves miért kellene egy olyan férfinak mint Ő? Vitted a cuccod és hallottam az ajtó csapódását. Kitört belőlem a zokogás, napokig csak ezt tettem, sőt hetekig...és vártam a hívásod, hátha...de mint a valóságban történik, nem úgy mint a mesékben, nem hívtál, sőt egyik nap láttam az újságokon, hogy újra összejöttetek azzal a nővel. Még rosszabbul éreztem magam, mert tudtam, hogy én soha nem tenném meg ezt veled, de te mégis őt választottad. Közben azt vettem észre, hogy megnőtt az étvágyam, evésbe fojtottam a bánatom. Gyakran történt olyan, hogy evés közben rám tört a bőgés, vagy nem aludtam, hanem sírtam. Amikor valaki látogatni jött csak azt láthatta, hogy kicsit szótlanabb vagyok és állandóan zabálok, de valójában összetörtem. Egy alkalommal Jen átjött pletykálni, amihez semmi kedvem nem volt, de nem mondhatok le minden alkalommal egy találkozót.
-És David még mindig azt hazudja, hogy nem volt ott-kuncogott lelkesen Jen, én meg a borsót tologattam a tányéromon.-Pedig még fénykép is készült róla, meg Brittany-ról.
-Aha...Megérdemelte-helyeseltem kevésbé lelkesen. Rosszul éreztem magam, elöntött a hányinger. Eddig bírtam, aztán kiszaladtam a mosdóba és többször belehánytam a wc kagylóba.
-Jézusom Ame jól vagy? -rémüldözött, én meg suttogtam, egy "nem"-et. Elmentünk orvoshoz, aki mosolyogva közölte a hírt, hogy inkább nőgyógyászhoz menjek. Rémültem mentünk el hozzá, aki kezembe nyomott egy terhességi tesztet. Elfehéredtem, sírógörcs tört rám, főleg amikor kiderült, hogy 1 hónapos terhes vagyok és mivel még senki mással nem feküdtem le ezért biztosan Andy az apja. A pocaklakó volt a következő hónapban a társaságom, meg Jen aki vígasztalni akart, de később neki is elkellett mennie. Anyámék nem voltak hajlandóak beszélni velem, nem úgy mint egy rendes család, akik mellettem lennének. Rengeteget sírtam és gyakran éreztem magam rosszul, de senki nem volt velem. A második hónapban jártam, amikor kaptam egy bátorítólevelet a hugomtól, akit nem engedtek el hozzám, de szívesen jött volna. Ez kicsit javított az állapotomon, de napjaim ugyanúgy borúsak voltak. Jennel való utolsó beszélgetésemnek eleget tévő, egy nap erőt vettem magam és a zuhogó esőben elindultam Andy háza felé. Szemfestékem csurgott le az arcomon a könnyeim sósságával és az eső frissességével keverve. Futottam, ruhám átázott, arcom meggyötört, hajam zilált, de nem érdekelt. Kitöröltem az összes gondolatom, mielőtt visszafordultam volna, csak szaladtam előre. Eszembe jutottak az emlékek, amikor találkoztunk, elhaladtam annál az utcánál. Egy pillantra megálltam az út közepén és a térdemre borultam. Végig simítottam az úton, majd új erőt kaptam és tovább szaladtam. Végül megérkeztem és szomorúan dobogó szívvel léptem a kapujuk elé. Megnyomtam a csengőt és vártam. Dörgött az ég, már percek óta vártam, de senki nem jött. Zokogva újra megnyomtam a kis gombot. Nevetés hangjai szűrődtek ki, majd Andy mély hangját hallottam.
-Jövök-üvöltötte, majd nyílt az ajtó és megláttam arcát. Még mindig tökéletes volt, de mikor meglátott megdöbbent.-Ame? Ame!- mondta meglepve.
-Szia-suttogtam sírva.
-Mi baj kicsi Ame?-kérdezte miközben átölelt. Éreztem, hogy megnyugszom, és bőgve magamhoz szorítottam, talán ez lesz az utlolsó.
-Sajnálom Andy-suttogtam a fülébe és hátrébb toltam. Fürkészte a tekintetem, én meg kisírt szemekkel néztem az övébe.
-Mi baj,kicsi Ame? -kérdezte megint.
-Én..-suttogtam.-Terhes vagyok Andy-adtam ki szívem örömét, fájdalmát. Az arca megdermedt és eltolt magától.
-Nem-mondta halkan, majd kezét a hasamra tette, ahol már érzékelhető volt a változás. A baba épp akkor rúgott egyet, az arca megrezdült.-Nem....Ame?! Kitől?
-Tőled- hajtottam le a fejem.
-Nem... Ame az nem lehet. Érted? Az nem... Ez nem az én gyerekem-mondta élesen, mire újabb zokogásban törtem ki. Ő csak állt, majd kínlódva rám csapta az ajtót. Lassan, a viharban haza sétáltam és tovább bőgtem.
Aztán megszületett a baba, de te nem voltál ott, nem kerestél és nem vetted fel a telefont. Lány gyerek volt, ezért Andreának neveztem el és Andy-nek becéztem. A szeme az enyém volt, de vonásai hasonlítottak a tieidre. Boldog voltam, bár boldogabb lettem volna, ha ott vagy, ha velem vagy. Egyedül neveltem Andy-t, senki nem segített be, csak Jen, aki szinte minden hétvégén átjárt hozzám és tartotta bennem a lelket. A kislányom és te voltatok az egyetlen kis világom, az életem fénye... és mindörökre ti ketten lesztek. Egyre többet gondoltam a betegségemre, ami kezdett eluralkodni rajtam. Nem tudtam, hogy mi lesz szegény lányommal, ha én nem leszek. Elő vettem egy papírt és leírtam mindent, amit neki elakarok mondani és amit neked elakarok mondani, már nehezen mozogtam, gyakran nem bírtam ki kelni az ágyból. Jen nagyon sokat volt velem, és bár nem mutatta nekem én tudtam, hogy amikor nem vagyok ott akkor gyakran sír.
-Köszönöm-suttogtam rekedten Jennek, éreztem, hogy már nem bírom sokáig. Szomorkásan néztem rá, ő pedig rémültem bámult rám.-Nem bírom már.
-Ame, kérlek ne add fel, jó?-sírta el magát az ágyam mellett ülve. Megfogta a kezem, a szemembe könnyek gyűltek.
-Ha Andy...ha nem akarja a lányát vigyázz rá, jó?- rekedt hangom még rosszabbra váltott.
-Jó...Ame, én...-zokogta.
-Mindkét Andy-nek mondd meg, hogy szeretem-nyögtem, fojtatva végbeszédem.-És a levelet add oda a nagyobbiknak. Szüleimnek és testvéreimnek is mondd meg, hogy szeretem őket bármit is tettek és látogassák meg a lányom néha-fejeztem be, Jen pedig könnyes szemmel bólogatott.- És Jen...ne feledd el, hogy bár nem tudtam viszonozni...de te vagy nekem az egyik legfontosabb és borzalmasan szeretlek.
-Ó, Ame- zokogta majd a nyakamba borult. Fájdalmam egyre fokozódott, köhögve próbáltam levegőt venni, de egyre nehezebben ment. Már nem láttam, csak kínjaimat éreztem, majd azokat sem éreztem és a két Andym ragyogó pillantását őrizve elrepültem a vég felé.

Andy
Csöngettek. Kinyitottam az ajtót és egy lány jelent meg előttem, fekete ruhában volt és egy kislány volt mellette szintén feketében. Nagyon ismerős volt a kicsi, a szeme olyan volt, mint Ame-é. Kb. 3 éves lehetett. A lány kezembe nyomott egy levelet, majd rekedtes hangján megszólalt.
-Azt mondta, hogy mondjam meg "Mindkét Andy-t szeretem"-mondta, majd könnyek csordultak ki a szeméből.
-Ki?-váltam falfehérré-És ki a másik Andy?
-Andrea, a kislány...a lányod-felelte, mire minden megvilágosult. Csak bámultam magam elé, nem tudtam elhinni, hogy Ame meghalt. Térdre borultam és könnyek csordultak ki a szememből. A kislány csak nézett engem én pedig átöleltem...a szeme az anyjáé volt.
-A lányom-suttogtam a hajába.-Velem fog élni?-néztem a lányra aki a levelet adta, aki bólintott, majd nagy nehezen elment. Megláttam a csomagot, amit itt hagyott. Valószínüleg Andreáé. Bekísértem a kislányt, aki egész nap az anyját akarta látni. Gyakran elsírtam magam, mert szerettem az anyját, bár ezt magamnak sem mertem bevallani. Miután lefektettem a gyermekem feltéptem a levelet és Ame kézírásával találkoztam szembe.
Szia Andy!
Tudom, hogy hallani sem akarsz rólam/rólunk, de leakarom írni még az utolsó óráimban, amit a betegségem hagyott nekem, hogy SZERETLEK! Bármit is tettél velem, én szeretlek! Életem legszebb pillanatait TE és a LÁNYUNK, Andrea adta nekem. Sajnálom, hogy nem lehettél ott amikor előbújt, hiányoztál...bár nem csak akkor, mindig! Remélem, hogy gondját viseled a csöpségnek és legalább 100x jobb apja leszel, mint amilyen anyja voltam én. Kérlek tedd mindig boldoggá, mert nagyon szépen nevet, szeretem a nevetését...annyira hasonlít a tiedre. Örök életemben veletek leszek és próbálok vigyázni rátok, ahogyan csak tudok... Sajnálok minden rosszat amit tettem és SZERETLEK titeket! 
A lány aki szeret téged
Kislányom! 
Én kicsi Andy-m! Kérlek nevess sokat, hogy apád is láthassa, milyen aranyosan nézel ki ilyenkor. Csöpségem, már nem foglak talán felnőni látni, de biztos vagyok benne, hogy apád mindent megtesz helyettem is hogy a lehető legjobban érezd magad. Sose sírj miattam, mert nem érek annyit, hanem mindig légy boldog, ha már értem szeretnél tenni valamit! SZERETLEK kicsim!
Anyukád

Ezt olvasva elsírtam magam és belecsaptam az asztalba. A kislányom maradt nekem csak belőle...De legalább ő itt van.
A temetés borzalmas volt, az testvére és anyja összeborultak a sírásban, az apja halkan zokogott. A lány aki hozta a levelet csendesen sírt mellettük, én pedig a lányommal álltam a sír mellett és csendben néztük a virágokat amiket ráhelyeztünk. Andrea-val együtt készítettünk egy ajándékot az anyjának, amit még a koporsóra helyeztünk. A végén felkaptam a lányom és együtt haza indultunk, a mi otthonunkba, ahol csak mi ketten vagyunk. Az előző barátnőm lelépett egy másik pasival, így minden időmet a csöpségre szentelhettem aki gyorsan nőtt. A Kicsi Ame és az én lányom.
-Kicsim?-szóltam be a szobájába, mire gyorsan bebújt a takaró alá. Elnevettem, magam, mire ő is és szemtelenül aranyos arcával vigyorgott rám, azzal a csodálatos gyöngyöző kacagásával.
-Gyönyörűen nevetsz- simogattam meg fejét, majd elaltattam. Békésen feküdt előttem a Kis darab Ame.
Az én Kicsi Andreám.